1. fejezet - Ködös
A zenét maximumon üvöltetve csobbantam a kádba, dúdolva
élveztem, ahogy a buborékok ellepik a testemet, lecsuktam pilláim és egy
pillanatra a vízbe merültem. Ez a pár perc olyan idillel töltött el, hogy
szinte megszűntem létezni. A fejemben visszahangzó szívverésemre úgy figyeltem,
mintha életem másodperceit számlálná. Még egy kis ideig kiélveztem a
gondtalanságot, majd egy hirtelen lendülettel felülve nagyot szippantottam a
párás levegőből. Megsimítottam a kád szélén elhelyezett növény levelét, ő volt
az egyetlen – Barry-n kívül -, akiben valóban megbízhattam. Cseppet furcsán
hangozhat, de szerettem neki beszámolni a mindennapjaimról. Tudomásában állt,
mi a kedvenc színem, melyik előadókat tartottam példaképeimnek, sőt hogy a szüleim
milyen körülmények közt hagyták el e földi világot, s hogy tulajdonképpen egy
szerencsésen működő légzsáknak köszönhettem, hogy aznap, tizenöt évvel később a
virág társaságában lazíthattam. Az élet iróniája, hogy csupán az én légzsákom
érzékelte az ütközést.
Húsz percig tartott a nyugalom, húsz percet kaptam, hogy
összeszedegessem lelkem apró darabjait, óvatosan összeillesszem őket, hogy
készen álljanak egy új napra. Nem, mostantól senki sem fogja összetörni, ez a
ragasztó úgy összeforrasztja, hogy Danny még egy karcolást sem fog okozni
rajta.
Ajtónyikorgás, kulcscsörgés, tapintatlanul hangos léptek.
Fogcsikorgatva próbáltam felkészülni jelenlétére. Egy utolsó pillantást
vetettem az apró virágomra, valamiféle melegséget éreztem a lelkemben, ami mosolyogni
késztetett. Hangját meghallva azonnal lefagyott az arcomról minden érzelem.
- Nem egészséges áztatni magad egész nap. – Rontott be a
helyiségbe mindenféle jelzés nélkül, mire én habok mögé bújva kerültem a
szemkontaktust. Éreztem magamon tekintetét, minden porcikámat átjárta a hideg,
mintha hirtelen havazni kezdett volna a lelkemben; már a víz sem tűnt olyan
forrónak.
- Mióta vagy szégyellős előttem, Cora? – Támaszkodott neki
az ajtófélfának lazaságot imitálva ebbe a felettébb feszült helyzetbe.
Felsóhajtva megforgattam a szememet és felé pillantva magabiztosan nyitottam
szólásra számat.
- Mióta vagy ilyen görény? – Erőltetett vigyorra húztam
számat és kézjelzéssel tessékeltem ki, mire ő gyerekesen, arcokat vágva lépte
át a küszöböt.
- Ajtó! – Ordibáltam ki olyan hangosan, hogy rekedten
nyeltem el a szó végét. Hátranyújtva lábát egy helyben rám csapta a kettőnket
elválasztó nyílászárót. És ez még csak a kezdet volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése