2. fejezet - Több
Üres tekintettel fújtatott, úgy állt ott előttem, mint egy
bika azzal a különbséggel, hogy az állatnak több érzelmet lehet leolvasni
arcáról. Szinte jégcsappá fagyott szemeibe bámultam és megrökönyödve hallgattam
szavait. Elsuhantak a fülem mellett, olyan hévvel, mint amilyennel odaköpte
őket, egy kis idő után hevesen artikulálni kezdett, majd hirtelen átváltva
robotiasan folytatta mondanivalóját, mintha rádöbbent volna, hogy nincs értelme
az egésznek.
- Nem hallod, amit mondok?! – Markolta meg mindkét vállam Danny és
megrázva kizökkentett a bambulásból, azonban semmiféle életjelet nem adtam. Idegesen
nekilökött a falnak, a hátam nagyot puffanva érkezett meg a kemény felületre,
bár legszívesebben felordítottam volna, összeszorított ajakkal túrtam a hajamba,
visszatartva minden feltörni kívánkozó visszavágást.
- Hülye kurva. – Ejtette ki szája sarkát feljebb húzva,
ezzel érzékeltetve, hogy ki áll a ranglétra tetején. Egyszerűen nem tűrhettem;
tudtam, hogy gyengébb vagyok, szinte csak csontból és bőrből állok, de a
génjeimbe az is beleépült, hogy márpedig senki nem bánthat ilyen kegyetlenül.
Ökölbe szorított kézzel rohantam neki dühöngve, a könnyeim arcomat mosták,
gondolkodás nélkül belemélyesztettem körmeimet bőrébe, ahol csak értem.
Számíthattam rá, hogy hamar észbe fog kapni, egy kézzel tolt el magától és
próbált védekezni, miközben én kapálózva próbáltam minél több sérülést okozni
neki. Legalább annyit, amennyit ő a lelkemnek okozott. Bőgtem és értehetetlenül ömlöttek ki a
belőlem a szavak, minden, amit addig visszatartottam, csakúgy fröcsögött a nyál
a számból, míg ő ordibálva próbált megállítani. Szerencsések voltunk, hogy
senki sem kopogtatott be a szomszédok közül érdeklődve, hogy mégis mit
művelünk… megint. A héten ez már a harmadik összekapásunk volt, egyre durvábbá
váltak, lassan képtelen voltam békésen elaludni az ágyamban. Már az életemet
féltettem; amint lehunytam a szemem úgy éreztem, mintha valaki centiméterekre
az arcomtól figyelne, de ahogy kinyitottam, a sötétségben szertefoszlott a
rémkép.
Beléptem a megtelt szórakozóhelybe, talán az egyetlen hely a
városban, ahol nagy szerencsémre még tartottak Michael Jackson esteket. Neonfények
villództak a táncparketten, ahol sűrű tömeg ugrándozott szinte egy emberként,
hogy ne tapossák meg egymás lábát. Teljesen felszabadulttá tett a dal ritmusa,
minden léptemmel egyre jobban közeledtem ahhoz, hogy megpecsételjem a sorsom.
Kecsesen helyet foglaltam az egyik bárszéken, ami mellett már bőszen vedelt egy
férfi.
- Szórakozásra vágysz? – Nyögte ki két pohár között, én
pedig összehúzott szemmel pillantottam végig rajta. Borostás arca és borzos
haja arról árulkodott, hogy nem különösebben foglalkozott a külsejével, gyűrött
és itt-ott foltos inge sem volt túlságosan bizalomgerjesztő.
- Túl éles a fantáziád. – Forgattam meg a szemem, közben
lazán intettem egyet a pultosnak, aki egy biccentéssel jelzett, hogy vette az
adást. Igazat megvallva tudatában voltam, hogy nem kellett volna a férfinak
válaszolnom, ezek az egyedek nem másznak le senkiről sem.
- Olyan éles, mint az eszem. – Kacsintott és túlzottan
nagyot horkantott. Ezt nevetésnek véltem, így fintorogva próbáltam a falat
bámulni, nehogy összekössenek fejben mások az idegennel.
- Hát, sajnos ez a kettő neked fordított arányosságban
működik. – Mormogtam immár a poharamba. Aprókat kortyolva élveztem a fanyar
Martinit, aminek íze lassan teljesen ellepte számat. Megnyaltam az ajkam és úgy
figyeltem az emberem reakcióját, aki már jó ideje maga elé bámult. Úgy gondoltam,
keresi a szavak közti kapcsolatot.
- Hogy.. Hogy mi van? – Bökte ki émelyegve, kicsit felém dőlve,
én pedig - ahogy csak a bárszék engedte – próbáltam elkerülni egy borulást,
miközben elhajoltam tőle. Rothadt narancs szagot árasztott és nem csupán ez
aggasztott, egyszerűen nem akartam, hogy a mahagóni színű ruhámon landoljon…
nos, a gyomra tartalma.
- Na, pont ez… - Megelégelve társaságát felpattantam
ültemből egyéb italok intenzív illatának egyvelegétől szédelegve. A férfi
azonban nem hagyta annyiban a beszélgetést, táskám után kapva próbálta volna
felhívni magára a figyelmemet, ezzel viszont azt érte el, hogy magammal rántva
leboruljon a székről. Nagy csattanást hallatva sikeresen megkapta a kívánt
figyelmet, még a dübörgő zene is elhallgatott néhány pillanatra. Szitkozódva
néztem körbe, ekkor viszont valaki a tömegből megfogva könyökömet a kijárat
felé vezetett. Zavartan néztem fel az ismeretlen megmentőmre, aki viszont céltudatosan
az ajtóra szegezte tekintetét. Előre tessékelt, majd elhagyva az épületet végre
tetőtől talpig megvizsgálhattam.
- Üdv, úgy láttam elkél a segítség. Amúgy Travis vagyok. –
Intett lezseren kézfogás helyett. Teljes mértékben megtestesítette, sőt
pontosan olyan volt, mintha egy romantikus regény rosszfiúja lépett volna elém,
mert megunta a klisés történetet. Sötét haján az utcai lámpák fénye
meg-megcsillant, fekete szeme szinte az enyémbe vésődött, bőre pedig olasz
felmenőkről tanúskodott, igaz, hogy kiejtéséről ezt nem lehetett megállapítani.
- Megvoltam segítség nélkül is, de azért köszönöm. Cora. –
Mosolyodtam el, hiszen az incidens előtti énem egyáltalán nem jellemző rám, azt
hiszem a Dannel való kapcsolatom megszilárdított. Vagy inkább megkeserített?
Beleharapva az ajkamba tépelődtem magamban, mivel abban a
pillanatban jöttem rá, hogy a veszekedésünk után, az ajtót feltépve úgy
menekültem a szórakozóhelyre, ahogy fel voltam öltözve, azaz semmiféle meleg
öltözék nem volt nálam.
- Ömm... – Percek óta kínosan álldogáltunk, bár ő el volt
foglalva az öngyújtójával, egyre jobban úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna a
létezésemről.
- Hazaviszlek, igen. – Nem ellenkeztem. Egy idegenre bíztam
magam, méghozzá egy elég gyanús idegenre, de valahogy életemnek ezen szakaszán semmit
mást nem éreztem nagyobb veszélynek, minthogy egy őrülttel kell egy házban
élnem. A legijesztőbb az volt a helyzetben, hogy egyik napról a másikra
változott meg Dan, nemhogy az okát nem tudtam, de lassan már azt a személyt sem
ismertem igazán, akivel közel két éve éltem együtt. Családom nem volt, még egy aranyos kutyám sem,
akinek esténként csillogó szemeibe nézhettem volna.
Barry, a legjobb
barátom -, sőt szinte már családtagom – volt az, aki a hátamat tartotta, viszont
nem önthettem rá folyton minden bánatom, és azt sem várhattam el tőle, hogy
állandóan ott legyen mellettem.
A parkoló felé vettük az irányt, dideregve szedtem a lábam,
már alig vártam, hogy fűtött kocsiban üljek. Igazság szerint legalább egy
Volkswagenre számítottam, ha nem is egy Mercire, vagy esetleg valami óriási
motorra, a külsejéhez és a modorához ezeket tudtam párosítani. Magabiztosan
lépdeltem egy világos színű járműhöz, nem tudtam megállapítani a sötétben, hogy
milyen fajta, de időm se volt rá, mert Travis a hátam mögött megszólalt.
- Irányt tévesztettél. – Mutatott egy bogár kinézetű autóra vigyorogva,
én pedig meglepődöttségemben elnémulva behuppantam az ülésre. – Édesanyámé. – Paskolta meg szórakozottan a
kormányt, majd Freddy-nek szólította és behelyezte a kulcsot az indítóba.
- Aranyos… - Mosolyodtam el kínosan, ezzel párhuzamosan
pedig kibámultam a piszkos üvegen az égboltot figyelve. Gyönyörűen világító
telihold volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése