2. fejezet - Több

Üres tekintettel fújtatott, úgy állt ott előttem, mint egy bika azzal a különbséggel, hogy az állatnak több érzelmet lehet leolvasni arcáról. Szinte jégcsappá fagyott szemeibe bámultam és megrökönyödve hallgattam szavait. Elsuhantak a fülem mellett, olyan hévvel, mint amilyennel odaköpte őket, egy kis idő után hevesen artikulálni kezdett, majd hirtelen átváltva robotiasan folytatta mondanivalóját, mintha rádöbbent volna, hogy nincs értelme az egésznek.
- Nem hallod, amit mondok?! – Markolta meg mindkét vállam Danny és megrázva kizökkentett a bambulásból, azonban semmiféle életjelet nem adtam. Idegesen nekilökött a falnak, a hátam nagyot puffanva érkezett meg a kemény felületre, bár legszívesebben felordítottam volna, összeszorított ajakkal túrtam a hajamba, visszatartva minden feltörni kívánkozó visszavágást.
- Hülye kurva. – Ejtette ki szája sarkát feljebb húzva, ezzel érzékeltetve, hogy ki áll a ranglétra tetején. Egyszerűen nem tűrhettem; tudtam, hogy gyengébb vagyok, szinte csak csontból és bőrből állok, de a génjeimbe az is beleépült, hogy márpedig senki nem bánthat ilyen kegyetlenül. Ökölbe szorított kézzel rohantam neki dühöngve, a könnyeim arcomat mosták, gondolkodás nélkül belemélyesztettem körmeimet bőrébe, ahol csak értem. Számíthattam rá, hogy hamar észbe fog kapni, egy kézzel tolt el magától és próbált védekezni, miközben én kapálózva próbáltam minél több sérülést okozni neki. Legalább annyit, amennyit ő a lelkemnek okozott.  Bőgtem és értehetetlenül ömlöttek ki a belőlem a szavak, minden, amit addig visszatartottam, csakúgy fröcsögött a nyál a számból, míg ő ordibálva próbált megállítani. Szerencsések voltunk, hogy senki sem kopogtatott be a szomszédok közül érdeklődve, hogy mégis mit művelünk… megint. A héten ez már a harmadik összekapásunk volt, egyre durvábbá váltak, lassan képtelen voltam békésen elaludni az ágyamban. Már az életemet féltettem; amint lehunytam a szemem úgy éreztem, mintha valaki centiméterekre az arcomtól figyelne, de ahogy kinyitottam, a sötétségben szertefoszlott a rémkép.
 
***

Beléptem a megtelt szórakozóhelybe, talán az egyetlen hely a városban, ahol nagy szerencsémre még tartottak Michael Jackson esteket. Neonfények villództak a táncparketten, ahol sűrű tömeg ugrándozott szinte egy emberként, hogy ne tapossák meg egymás lábát. Teljesen felszabadulttá tett a dal ritmusa, minden léptemmel egyre jobban közeledtem ahhoz, hogy megpecsételjem a sorsom. Kecsesen helyet foglaltam az egyik bárszéken, ami mellett már bőszen vedelt egy férfi.
- Szórakozásra vágysz? – Nyögte ki két pohár között, én pedig összehúzott szemmel pillantottam végig rajta. Borostás arca és borzos haja arról árulkodott, hogy nem különösebben foglalkozott a külsejével, gyűrött és itt-ott foltos inge sem volt túlságosan bizalomgerjesztő.
- Túl éles a fantáziád. – Forgattam meg a szemem, közben lazán intettem egyet a pultosnak, aki egy biccentéssel jelzett, hogy vette az adást. Igazat megvallva tudatában voltam, hogy nem kellett volna a férfinak válaszolnom, ezek az egyedek nem másznak le senkiről sem.
- Olyan éles, mint az eszem. – Kacsintott és túlzottan nagyot horkantott. Ezt nevetésnek véltem, így fintorogva próbáltam a falat bámulni, nehogy összekössenek fejben mások az idegennel.
- Hát, sajnos ez a kettő neked fordított arányosságban működik. – Mormogtam immár a poharamba. Aprókat kortyolva élveztem a fanyar Martinit, aminek íze lassan teljesen ellepte számat. Megnyaltam az ajkam és úgy figyeltem az emberem reakcióját, aki már jó ideje maga elé bámult. Úgy gondoltam, keresi a szavak közti kapcsolatot.
- Hogy.. Hogy mi van? – Bökte ki émelyegve, kicsit felém dőlve, én pedig - ahogy csak a bárszék engedte – próbáltam elkerülni egy borulást, miközben elhajoltam tőle. Rothadt narancs szagot árasztott és nem csupán ez aggasztott, egyszerűen nem akartam, hogy a mahagóni színű ruhámon landoljon… nos, a gyomra tartalma.
- Na, pont ez… - Megelégelve társaságát felpattantam ültemből egyéb italok intenzív illatának egyvelegétől szédelegve. A férfi azonban nem hagyta annyiban a beszélgetést, táskám után kapva próbálta volna felhívni magára a figyelmemet, ezzel viszont azt érte el, hogy magammal rántva leboruljon a székről. Nagy csattanást hallatva sikeresen megkapta a kívánt figyelmet, még a dübörgő zene is elhallgatott néhány pillanatra. Szitkozódva néztem körbe, ekkor viszont valaki a tömegből megfogva könyökömet a kijárat felé vezetett. Zavartan néztem fel az ismeretlen megmentőmre, aki viszont céltudatosan az ajtóra szegezte tekintetét. Előre tessékelt, majd elhagyva az épületet végre tetőtől talpig megvizsgálhattam.
- Üdv, úgy láttam elkél a segítség. Amúgy Travis vagyok. – Intett lezseren kézfogás helyett. Teljes mértékben megtestesítette, sőt pontosan olyan volt, mintha egy romantikus regény rosszfiúja lépett volna elém, mert megunta a klisés történetet. Sötét haján az utcai lámpák fénye meg-megcsillant, fekete szeme szinte az enyémbe vésődött, bőre pedig olasz felmenőkről tanúskodott, igaz, hogy kiejtéséről ezt nem lehetett megállapítani.
- Megvoltam segítség nélkül is, de azért köszönöm. Cora. – Mosolyodtam el, hiszen az incidens előtti énem egyáltalán nem jellemző rám, azt hiszem a Dannel való kapcsolatom megszilárdított. Vagy inkább megkeserített?
Beleharapva az ajkamba tépelődtem magamban, mivel abban a pillanatban jöttem rá, hogy a veszekedésünk után, az ajtót feltépve úgy menekültem a szórakozóhelyre, ahogy fel voltam öltözve, azaz semmiféle meleg öltözék nem volt nálam.
- Ömm... – Percek óta kínosan álldogáltunk, bár ő el volt foglalva az öngyújtójával, egyre jobban úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna a létezésemről.
- Hazaviszlek, igen. – Nem ellenkeztem. Egy idegenre bíztam magam, méghozzá egy elég gyanús idegenre, de valahogy életemnek ezen szakaszán semmit mást nem éreztem nagyobb veszélynek, minthogy egy őrülttel kell egy házban élnem. A legijesztőbb az volt a helyzetben, hogy egyik napról a másikra változott meg Dan, nemhogy az okát nem tudtam, de lassan már azt a személyt sem ismertem igazán, akivel közel két éve éltem együtt.  Családom nem volt, még egy aranyos kutyám sem, akinek esténként csillogó szemeibe nézhettem volna.
 Barry, a legjobb barátom -, sőt szinte már családtagom – volt az, aki a hátamat tartotta, viszont nem önthettem rá folyton minden bánatom, és azt sem várhattam el tőle, hogy állandóan ott legyen mellettem.
A parkoló felé vettük az irányt, dideregve szedtem a lábam, már alig vártam, hogy fűtött kocsiban üljek. Igazság szerint legalább egy Volkswagenre számítottam, ha nem is egy Mercire, vagy esetleg valami óriási motorra, a külsejéhez és a modorához ezeket tudtam párosítani. Magabiztosan lépdeltem egy világos színű járműhöz, nem tudtam megállapítani a sötétben, hogy milyen fajta, de időm se volt rá, mert Travis a hátam mögött megszólalt.
- Irányt tévesztettél. – Mutatott egy bogár kinézetű autóra vigyorogva, én pedig meglepődöttségemben elnémulva behuppantam az ülésre.  – Édesanyámé. – Paskolta meg szórakozottan a kormányt, majd Freddy-nek szólította és behelyezte a kulcsot az indítóba.

- Aranyos… - Mosolyodtam el kínosan, ezzel párhuzamosan pedig kibámultam a piszkos üvegen az égboltot figyelve. Gyönyörűen világító telihold volt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések